A vallástörténetben az evés és ivás mint az élet egyik központi része, minden kultúrában átfogóbb, a puszta biológiai síkon messze túlnyúló összefüggésekben is ismert.
Az ókorban a görögök úgy gondolták, hogy az istenek élete egyetlen szünet nélküli lakoma az Olümposzon. E meggyőződésben a lakoma nem dorbézolás volt, hanem a világ fölötti uralom jele (amit magához vesz az étkező, azt egyesíti magával, magához hasonlóvá formálja a nála alacsonyabb rendűt).
A rómaiak több órás lakomáinak is az istenek utánzása, a sorsukban való részesedés volt a célja. A lakomát italáldozat és jókívánságok zárták.
Jónéhány kultúrában a mindennapi étkezés maga is vallásos jellegű: benne megmutatkozik az ember alapvetően másra, főképpen az életet ajándékozó Istenre utaltsága.
A közös lakoma világnézettől és vallási hovatartozástól függetlenül közös részesedés az életben: személyes kapcsolatokat indít és ápol, közösséget teremt. Ez egyformán érvényes a mindennapi életben az emberek, és a vallási életben Isten és az ember kapcsolatában. A lakoma a békekötés, békéltetés egyik területe, mert ha egy asztalhoz ülünk, egyenlők vagyunk.

A Babel Camp lakomái kapcsolódhatnak ünnepekhez, de lehet egyszerűen csak maga a lakoma is valaminek az ünneplése: a borvacsorák például a jó borokat és a kiváló borászokat ünneplik, a disznótor pedig a magyar téli néphagyomány és gasztronómia egyik legfontosabb közösségi ünnepe, mely hagyományosan Szent András napjától (nov. 30.) farsang végéig tart.